Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Devecseri László versei

2010.07.12

 

VIRÁGJÁTÉKOK

 

NEFELEJCS

Szirmok: halványkék

ég-cseppjei a

végtelennek, csend

ragyogása a

képzeletnek - és

szavaknak, meg

szerelmeknek...

 

 

PIPACSOK

 

Fátyolszirmok,

akár a tűz

lobogása,

szelíden

suhanó

nyári szélben.

barátkozó

szavak között.

 

Búzatáblák

bólogatnak,

s üzennek a

nyárba szökő

alkonyatnak.

 

SZARKALÁB

 

Szakállas,

bóbitás

madárvirág.

 

Halk sóhaj,

kék csendben,

kék csendben,

kék égben,

kék égben,

éjfélben,

csillagfény

tükrében...

 

 

 

MARGARÉTA

 

Kezek csendje:

szirom-ölelés.

Fehér ujjak

között sárga Nap.

Te légy a holnap,

s a ma is te vagy...

 

 

 

KANKALIN

 

Még a szirteken

hó ragyog.

Még az egeken

csillagok.

Még a szavakon

fagy vacog.

Még én is csak

hallgatok.

 

Már szirmaid

bonthatod,

bár hó ragyog,

bár csillagok,

bár fagy vacog,

bár hallgatok,

már szavakat

bonthatok,

és tevéled

a fény is

felragyog...

 

HÓVIRÁG

 

Harangcsendek.

 

Hószirmok.

Hószavak.

Életre

rejtező,

tavaszra

ébredő,

harangszavak.

 

 

 

 

TULIPÁN

 

Kelyhek suttognak,

széllel hajladoznak,

tavaszi harmatban

tenéked susognak.

 

 

KULCSVIRÁG I.

 

Van ami

kinyithatatlan,

van ami

megfoghatatlan.

Illatod mégis

betakar.

Nem rejt már tovább

tél, avar:

tavaszod most már

betakar.

 

KULCSVIRÁG II.

 

Te:

tavasznyitogató,

illatbontogató,

színeket pompázó

álomvirág.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

CSENDET, HOLTAKAT TEMETNEK

HARANGOZNAK

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Utam határtalan: keresem két pont között

a biztos végtelent

*

Kövek fogságában a csend csobbanásonként

széttörik

*

Nem-megyek-a-túl-partjára,

nem-ülök-a-ladikjába

Rézgarasért-meg-nem-váltom,

rézgarasom-kilyukasztom

Utam-árát-nem-adhatom,

garasomat-vízbe-dobom

 

Nem-megyek-a-túl-partjára,

nem-ülök-a-ladikjába

Kövek-közé-voltam-zárva,

nem-mehetek-túl-partjára

-rézgarasom-kilyukasztom-nem-

-adhatom-vízbe-dobom

                                                                            -meg-nem-váltom

-ladikjába

-túl-partjára

-nem-megyek

-nem-ülök

 

 

el/megyek/én/ti/tőletek

     innenső/part/utam/fája

 

legfelsőbbik/ágon/fáznak

egyenes/szálú/csillagok

ágakon/könnyű/szél/inog

                                 letörtek ágak is

 

 

eljössz-é a levélágyba

éjszakánként velem hálni

eljössz-é, mint engemet, ha

csontodat t vad szél járja

befogad-é ágyékodnak

langy mohája

fa alatt, zúzott földön

                                                                                                                      testek leterítve

mégsem-megyek-túl-partjára

 

A halottakat kiharangozzák, a csendet eltemetik

-nem-ülök-a-ldaikjába,,

nem-megyek-a-túl-partjára

SZÖKÖTT

PRÓFÉTÁK

NEM

ÉNEKELNEK

-nem-adhatom-meg-nem-váltom-

kilyukasztom-vízbe-dobom

utam-árát-garasomat

rézgarasért-rézgarasom

 

Csendet temetnek,

holtakat harangoznak.

                                    SZÓLOK.

 

 

 

 

 

 

 

ALKONYAT UTÁN

I.m. Édesapám

 

Botodra dőlve, hajolsz az időre,

távolba nézel; a konyhai égen

Nap-alkony lobban, és mindennél jobban

fáj a fény, s csónak lesz széked és Kharon

 

beszállásra int,

 

mindannyiunkat vár

 

a túlsó part, megint.

 

 

 

 

                                                                              

 

 

 

 

KETTEN...

Édesanyámnak

 

 

 

 

 

Ketten: a virágnyi csendben.

Mikor a virág is emlék,

és őszülnek már a kertek...

Emlékszel? Nemrég levelek

hulltak...

 

Hóharmat szitál, fagy borong,

de énekünk hallgatják még

a karácsonyi angyalok.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

FELHŐK MÖGÖTT AZ ANGYAL...

 

   Öreg gesztenyefák övezik hajdan sírdombokkal nyugvó templomod. Szülőfalum csendjét. Múlt-koppanások. Gyermekkor. Zsolozsmák, litániák, roráték... Advent. A várakozás öröme. Advent: a Hargitán. Halkan a szóval! A hógörgeteg ránk zuhanhat. Fojtón ölheti magyarságunk szavát. Csendbe burkol és fagyba borít.

Öreg gesztenyefák. Megpihenek alattatok. Harangszavak.

 Esti imára. Templomajtó nyikordul. Belépek harangjaid mozdulatai alatt. Oltárodra gyertyát lobbantok. Áldozati lángot. Az orgonán szellemkéz motoz...

Boldogasszony, Anyánk...

Ének simítja torkomat, s szavak. Boldog asszony. Boldogasszony! Anyánk! Imádkozz érettünk! Fohászkodj velünk! Adj szavakat a szótalanoknak! Édes Hazánkért! Magyarságunkért! Add, hogy megszülessen megnyugvásunk! Add, hogy megszülessen magyarságunk! Hogy egy legyen hitünk és halálunk! Egymásra találjunk! Minden zivatarban, kőomlásban, politikai hazugságban, ebben a megtépett-megtagadott, hűtelen világban.

            Mi Atyánk! Miatyánk! Aki a Földön vagy, szenteltessék meg a Te igazságod, jöjjön el a Te földi országod, legyen meg a Te akaratod, itt a Földön, miként a Mennyben is. Mindennapi magyarságunkat add meg nekünk ma, és bocsásd meg az ő vétkeiket, akik hitetlen hittel tagadtak meg Téged, s hiába szólt háromszor a kakas. Porba hulltak Péter intő szavai.

            Ők is megbocsátanak? Az ellenük vétkezőknek? Ne vidd őket a kísértésbe, szabadítsd meg világukat a gonosztól, mert Tiéd az ország, de övék a hatalom - és a dicsőség. Hamisra mázolt szavakkal. Ninive. Jónás.

Vétkesek közt cinkos némák.

            Jónás a hegyen pihen. Nem hull kénköves eső. Az Úr könyörületes. A próféta hiába vár. Testét hőség perzseli. Nincs menedék a tök levelei alatt. Nem kellett féreg, mely gyökeret pusztít. Terméketlen a föld, növény sem sarjad.

            Újkori Ninivék nem emelnek tornyot többé a jövőnek. Jónás átkozódik. Babits meg hallgat.

            Szentélyed tömjén-csöndjében ülök, mi Atyánk! Miatyánk, aki a Mennyekben vagy..., szenteltessék meg a szándék, hogy Himnusz-létünk, Szózat-halálunk szavai közt magunkra találjunk. Egymásra leljünk az áldott és átkozott ugarvilágban, amikor sivataggá vált a lélek, s hamis próféták serege homályosítja el a Napot.

            Magamra öltöm zarándok-lelkemet. Lépteim a Szentkúthoz[1] vezetnek. Szent kút. Legendát idéz. Szent László hitét, magyarságát. Víz csobban. Belekortyolok. Te fakasztottad. Távol nyugszol - és mégis közel. Hazai föld egyik és másik. Hiába tagadják lator-lelkűek. Sírodból most is kikelhetnél. Tatárhordák dúlnak. Pusztítanak. Lelkeket tépnek.

            Csobban a víz. Belekortyolok. Forráshideg. Lehűti felizzó testemet. Jóllehet, sorsod sohasem vezette erre léptedet... Mégis. Mégis éltet: a hit, hogy a vizet Te fakasztottad. Szent kút. Erőd gyógyít. Kehelybe gyűjtöm vized harmatát. Átnyújtom a hitetlen szívűeknek. Arcomba öntik. Meghajolnak a közeli erdő fái.

            Zarándokutam visszavisz szülőfalum gesztenyefákkal ölelt templomába. Lobog, lobog a gyertya lángja. Egyetlen fény. Egyetlen ének. Egyetlen szó. Egyetlen haza.

            Nincs választásunk. Létünk vagy halálunk. A Semmiben Semmit sem találunk. Ámítások ködében vesztett magyarságunk.

            Tagadások hullámai. A kakasokat is megöltétek.

Mielőtt a kakas szól, háromszor tagadsz meg engem...

            Álságosak a számok is. Háromszor? Hányszor-ezerszer? Hány ezerszer? Koponyák hegyén vár már a sok lator. Közülük mennybe mennyi jut? Meg nem tér. Hetykén tagad! Valónál valóbb igazat.

            A koronát kitépik István kezéből: hasad a vászon és reped a kárpit, Mária hiába nyújtaná kezét. Boldogasszony! Anyánk! A jászolban felsír a Kisded. Könnycsepp a bölcsek szemében, fázós remegés pásztorok szava.

            Felhők mögött a didergő angyal. Békesség. A Földön? Jóakaratú embereknek? Hol vannak? Merre találom őket?

            Pusztulás - vagy tíz igaz.

                                                    Inkább elmegy,

                                                                             ...és szavaz!

                                                                                                 Savaz!

            Sebeket éget a fájdalom.

A gyertyafény mégis fellobog. Nem hallgatok. Imára kulcsolt kezem még megremeg. Fázom. Itt belül. Reszketek.

            Ki a magyar most? Akit megtagadtatok? Vállamon komor angyalok. Glóriás csendünk egyre nehezül. Szavam falaknak feszül. Nem omlanak.

            Jerikó-falak, trombitás igazak. Ezek meg itt merednek előttem. Nekik ütközöm. Csontnál keményebbek.

            Kőmíves Kelemen árvája sír. Pusztul magos Déva vára? Hiába-áldozat?  Asszonyhamvaid falakkal együtt romlanak...

            Teremts újjá bennünket, Uram! Talán az Édenkert nem zárul be mögöttünk többé. Újra, új világra, patyolat-igazságra, hithű magyarságra, mert másként elveszünk.

            Inog a törzsünk. Kitépték gyökerünk. Berzsenyi nem foghat tollat. Vész a tiszta erkölcs, s Buda vára. Ám épül és szépül a Bábel, felhőbe tép a torony. Nem a nyelvek, a szavak, a köpönyeget váltó lelkek hamisak. A torony mégis áll. Csákányunk szikrát vet. Csorbul. A hazugság meg sem csikordul.

            Uram! Küldd reá villámaidat! Sújtó felleged haragját! Hadd legyen eggyé házam, hazám és otthonom!

            Uram! Szülőfalum csendjében, gesztenyefákkal övezett templomod menedékében fohászkodom.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

HŰSÉGGEL MEGVERT,

HŰSÉGGEL ÁLDOTT